Élj szabad szájjal’ címmel interjúsorozatot indítunk. Olyan emberekkel beszélgetünk, akikkel váratlanul vagy éppen tervezetten összehozott a sors, és azt gondoljuk róluk, nem csak számunkra érdekesek, inspirálóak, hanem nektek is, akik ezt olvassátok majd. Az első interjúalany R. Fonyó Barbara, a Mom with Five blog alapító-szerzője. Bár a blogját ismertük már, Barbarát akkor kerestük meg, amikor egy tavalyi, inspiráló-vállalkozó nőkről, nőkhöz szóló posztunk kapcsán őt is nevezték, mint olyasvalakit, aki példaértékű utat járt be. Az 5 gyerekes blogger beszél többek között arról, hogyan lehet szerinte boldog gyerekeket nevelni, mitől érzi szabadnak magát, mit tesz, amikor megborul vagy elfárad, és arról is, mi kell ahhoz, hogy valaki meglépjen valamit, amitől korábban félt.
Csendes zug, stresszoldó eszköz, közösség – többek között ezeket írod azzal kapcsolatban, mit jelentett, jelent neked a Mom with Five blog. Mi motivál, miért írsz napról-napra?
Részben ugyanezekért. Amikor elkezdtem 2014-ben – még egy másik néven és egy másik oldalon – akkor egy rendkívül stresszes időszakot éltünk éppen át: a legkisebb egy éves volt, még nem járt, és egy lakásfelújítás közepén voltunk. Az írás mindig is megnyugtatott, akkor és ott is nagyon sokat segített az, hogy letehettem általa bizonyos terheket, “kibeszélhettem” magamból a felgyülemlett feszültségeket.
Másrészről a blog számomra a felnőtt létem, amit túlmutat az anyaságon, ami valamennyire eltávolít a családtagjaimtól még úgy is, hogy javarészt ők állnak a középpontjában. Idővel persze más is bejött a képbe: szomorúan láttam és tapasztaltam, hogy mennyire gúzsba kötik a szülőket az elvárások. Mennyire azt erősíti sok-sok írás, hogy csak bizonyos keretekkel, szülői mintákkal lehet boldog gyerekeket nevelni, hogy ez egy véresen komoly élethelyzet, ahol mindig a topon kell lenni, hibázni meg aztán végképp nem szabad. Mindenhol a tökéletességre való törekvés zúdult rám, én meg nagyon is hiányoltam a humort, az életszerűséget, amelyeknek ténylegesen köze van a szülői léthez. És még volt, illetve van egy fontos motivációm: szeretném megmutatni, hogy az anyaság/szülőség rendkívül sokszínű, nincsenek általános igazságok (vagy nagyon-nagyon kevés) és nincs olyan, hogy kizárólag ez vagy az helyes.
Azt szeretném, ha a szülők a saját családjukra szabott életet mernék élni, nem dőlnének be az internetes okosságoknak, mernék önmagukat nagykorúként kezelni, mernék felvállalni a saját tetteiket, hogy amit ők csinálnak az igenis jó. Az ő családjuknak úgy jó. Másnak meg másképp. De ez nem akadályként jelentkezik abban – és főleg nem lövészárok a két gondolkodásmód között -, hogy mindketten boldog gyereke(ke)t neveljenek.
Újságíró vagy és 5 gyereket neveltek – mikor van időd a blogra? Hogyan csináltál helyet ennek az életedben?
Minden gyerekem közösségbe jár már, így tulajdonképpen a délelőttjeim szabadok. Ha nincs valami házon kívüli elintéznivaló. Ez általában 2-4 óra szabadidőt jelent egy nap, a hétvégék nem számítanak ide, mert ott és akkor a család az első. De ez természetesen alig elég valamire, így aztán éjszakába nyúlóan szoktam dolgozni.
Hogy csináltam helyet a blognak az életemben? Nagyon akartam, így lett. És ezt a családom is megértette és elfogadja. Nem hiába van a mondás, hogy önmagával megbékélt, boldog, kiegyensúlyozott édesanya tud igazán kiegyensúlyozott családot üzemeltetni. Ez nálunk is így van.
Mi jelenti számodra a szabadságot?
Többféle szabadságom van. Az egyik a szülői szabadságom. Hogy képes vagyok már függetleníteni magamat az elvárásoktól, a tökéletességre való törekvéstől, megelégszem azzal, hogy jó vagyok, elég jó a gyerekeimnek. A saját gyerekeimnek. Persze néha én is elbizonytalanodom, mert hát ember vagyok és én sem tudom magam mindig kivonni a külső világ hatásai alól.
A másik szabadság a családomtól való szabadság. Az, hogy néha a férjemre hagyom a pereputtyot, gyerek- és családmentes programokat csinálok a legjobb barátnőmmel vagy az édesanyámmal. Szükségem van saját magamra, arra, hogy magammal is legyek. Önzőség? Nem. Én nem tartom annak, inkább szembenézés önmagammal, hogy a visszatérés után még inkább érezzem a családomat.
Egy nagycsaládra főzni, mindenkinek az ízlését, vágyait és egészségét „kiszolgálni” nem egyszerű dolog – nálatok ez hogyan működik?
Egyszerűen. Egyfélét főzök. Oké, csak vicceltem. Vagyis csak részben. Nálunk szerencsére nem ütötte fel a fejét egyetlen ételallergia sem, így ez nem nehezíti a mindennapjainkat. Hétközben nem főzök, vagy csak nagyon ritkán, de minden nap sütök: kenyeret, péksüteményt, uzsonnának valókat. Hétvégén aztán bepótolom ezt a hiányosságot, sok-sok órát töltök főzéssel. Na nem azért, mert olyan sokfélét főzök, de nálunk azért van mennyiség. Mindenkinek van kedvenc étele, ezek mindig felváltva kerülnek terítékre, közöttük olyan más ételekkel, amelyek épp szezonálisak, így meg tudom őrizni a változatosságot. Mindenkinek mindent meg kell kóstolnia, ha nem ízlik, nem kell enni belőle, de nincs kivételezés. Marad a szendvics a fújulónak.
Az egyik receptedet így kezded: „Sokan gondolják rólam, hogy én mindent kibírok, mindig mosolygok, mindenre van megfelelő válaszom, soha meg nem ingok, erős vagyok és kész. Hát pont nem. Vagyis nem mindig”. Ki és mi segít, amikor elfáradsz, ki/megborulsz?
A szüleimre és az anyósomra mindig számíthatok és persze ott vannak a barátaink is, akik jönnek, ha hívjuk őket. Bébiszitterünk nincs, soha nem is volt, de takarítónőnk van és ő is szívesen ránéz a gyerekekre, ha nekem épp más dolgom lenne.
És persze Férjre. Amikor látja, hogy most nagyon nagy szükségem lenne egy kis levegőre, akkor összepakolja a gyerekeket és elviszi őket kirándulni, focizni, biciklizni. Ezek az alkalmak bár rövidek, de nagyon sokat jelentenek, segítenek kicsit felszabadulni.
Az is sokat segít, hogy mindkettőnknek vannak hobbijai – Férj repül – és ebben maximálisan támogatjuk egymást (jó, én mindig szívhédűlést kapok, amikor bejelenti, hogy most repülni megy, de soha nem tiltanám el tőle.). Én szívesen járok mindenféle workshopra, ő olyankor vigyáz a gyerekekre. Kölcsönösség. Működő kölcsönösség.
Mit jelent a blog az olvasóidnak, a közösségednek? Mik a számodra legemlékezetesebb, legfontosabb visszajelzések, amiket kaptál?
Egyszer egy posztban megkérdeztem az olvasóimat, hogy ha egyetlen dolgot kellene kiemelniük, miért olvassák a blogot, miért térnek vissza újra és újra, a válasz majd mindenkitől az volt, hogy azért, mert úgy érzik: nincsenek egyedül. Nincsenek egyedül a gondjaikkal, az örömeikkel, a bánataikkal, a problémáikkal. Ezt fejezi ki egyébként a blog új arculat, logója, szlogenje is – Mom With Five – Nem vagy egyedül.
Mindig nagy öröm nekem, ha kapok visszajelzéseket. Nem tudok egyet kiemelni közülük, de mindegyik nagyon megérint, de talán leginkább azok, amikor arról mesélnek az olvasók, hogy egy-egy poszt után meg mert tenni bizonyos lépéseket, amelyet addig azért halogatott, mert biztosan megszólják majd. Ezek hihetetlenül személyes történetek és ezeket rám bízzák. Kell ennél nagyobb elismerés?
A sok-sok pozitív mellett természetesen vannak olyanok is, amelyek ellentétes érzelműek. A jogos kritikát mindig megfogadom és próbálom megvalósítani a benne foglaltakat, a többit meg próbálom elfelejteni.
Egyre erősebbek a női közösségek, az aktív vállalkozónők – te törekszel ilyen együttműködésekre? Ha igen, mi alapján döntesz valaki mellett?
Nagyon fontosnak tartom a támogató női közösségeket, mert sajnos azt látom, hogy az édesanyák miközben segítőkészek, nagyon ellenségesek is tudnak lenni egymással. Ez számomra nagyon fájó pont.
Szívesen működőm együtt a blog profiljába vágó vállalkozásokkal, akár barter együttműködésben is. De nem csak akkor. Ha látok, hallok olyan vállalkozásról, amely szerintem megérdemelné a nagyobb figyelmet, akkor arról nagyon szívesen írok, nagyon szívesen osztom meg az olvasóim között.
Az együttműködés amúgy mindig egy nagyon kényes téma, mert az olvasók nem hirdetéseket akarnak látni az oldalon. Nekem meg nagyon fontos a hitelességem. Épp ezért nagyon alaposan körüljárok minden közös munkát, mielőtt igent mondok rá. A partnertől is elvárom, hogy kérdezzen tőlem, ismerjen meg, hogy érezzük: tudunk együtt dolgozni és amit együtt létrehozunk, annak sikere lesz mindkét fél örömére. Az olvasókról nem is beszélve.
A blogírás – úgy, ahogy te is műveled – azt jelenti, hogy az intim szférádba engedsz be embereket, megmutatod magad. Ezt örömmel teszed vagy idő volt, amíg hozzá szoktál ahhoz, hogy magadról, magatokról mesélsz? Vannak tabutémák?
Vannak tabutémák: vallás, politika. Ez a kettő biztosan. És van egy határ, amin túl nem lehet belelátni az életünkben. Nem véletlelnül nem nyilvános a gyerekek neve, ahogy Férjé sem, na meg az sem, hogy hol lakunk.
Nekem ez a könnyebb út, nekem így könnyebb megmutatni magamat, mint mondjuk képeket feltölteni az Instagramra. Itt könnyebb határt húzni. A posztokban valóban a családunkról van szó, de próbálom inkább az esetekből leszűrhető tanulságokra helyezni a hangsúlyt és nem arról írni, hogy melyik gyerekem épp mit csinált, mert az már a határon túl van. Érzelmeket, érzéseket próbálok átadni úgy, hogy egy-egy jelenetet felvillantok a nagycsaládos életünkből, de az inkább csak a kiindulási alap, a lényeg a mögöttes tartalom.
fotó: Máté Dorottya/Máté Dorka Fotó
