„Sokszor tettek gúnyos megjegyzést az inzulinpumpára vagy arra, miket eszem”

Jagicza Petra érettségi után azért kezdett el blogot írni, hogy megmutassa a világnak, hogyan is éli a mindennapjait lisztérzékeny inzulinpumpás cukorbeteg fiatal nőként. Küzdelmes volt gyerekként a betegségek diktálta kemény diétába kezdeni miközben a kortársak értetlenkedésével és beszólásaival is küzdött – de végül a saját javára fordította az élethelyzetét. Lassan 14 éve cukorbeteg (5 éve inzulinpumpás) és 10 éve lisztérzékeny – a nehézségek helyett viszont inkább arról blogol, hogyan él teljes életet.

Petra egy üzenetben keresett meg minket tavaly. Amikor megismertük a történetét, azt gondoltuk, elképesztő erő lehet benne, amire biztosan más is kíváncsi, így került az ‘Élj szabad szájjal’ – interjúsorozatba. Az pedig, hogy számára és a hozzá hasonlóan fegyelmezett diétán élő gyerekeknek és felnőtteknek értékes termék a Majomkenyér, igazi értelmet ad a munkánknak.

Azt írod a bemutatkozódban, azért fontos számodra a blog és az instagram felület, hogy megmutathasd, így is tudsz kerek életet élni, jókat enni, csinosan öltözni. Milyen út vezetett oda, hogy ezt így tudd megélni?

Elég hosszú és kihívásokkal teli út vezetett ide. Általános iskolás koromtól kezdve rendkívül sokat bántottak, cikiztek, és ez a gimnáziumban is folytatódott. Sokszor tettek gúnyos megjegyzést az inzulinpumpára vagy arra, hogy miket eszem. Rengeteget sírtam, amiatt hogy nem tudtam úgy öltözködni, ahogyan én szerettem volna, így szinte mindig bővebb ruhákat, felsőket hordtam. Sokszor okozott nagy kihívást a diéta, mert gyakran azért nem mentem el a barátaimmal például cukrászdába, mert nem volt olyan süti, amit egy lisztérzékeny is fogyaszthat. A gimnázium utolsó évében szedtem össze magamat, akkor jutottam arra az elhatározásra, hogy érettségi után elindítom a saját blogomat, és bebizonyítom azoknak az embereknek, akik rengeteget bántottak, hogy igenis el tudom érni a céljaimat, és büszkén fogom viselni az inzulinpumpámat.

A Petra mindennapjai és az írások beváltották az ahhoz fűzött reményedet, hogy megváltoztasd az emberek véleményét? Vagy te magad gondolsz ma már másként arra, hogy meg kell e egyáltalán változtatni a véleményüket?

Úgy érzem, hogy nagyon sokat segített a blog. Ezt akkor tapasztaltam meg igazán, amikor nyáron elmentem az általános iskolás osztálytalálkozóra. Bevallom, nagyon nem volt kedvem menni, nem volt kedvem azokkal az emberekkel találkozni, akik anno rengeteg fájdalmat okoztak nekem. Nagyon hihetetlen volt, hogy pont azok, akik régen piszkáltak, rendkívül érdeklődőek voltak, és nagyon jól el tudtam beszélgetni velük.

Gyakran előfordul, hogy üzeneteket kapok vagy személyesen, ha éppen összefutnak velem, akkor gratulálnak a blogomhoz és ahhoz, mennyire hihetetlen, miket készítek a konyhában. Sőt, előfordul az is, hogy tanácsokat is kérnek.

Emlékszel arra, hogyan reagáltál arra, amikor kiderült a cukorbetegség? Hogyan tudtál ezekhez igazodni – milyen segítséged volt ebben?

Először a cukorbetegség kezdődött el, lassan 14 évvel ezelőtt. A 7. szülinapom előtt lettem cukorbeteg. A szüleim lettek figyelmesek arra, hogy rengeteget iszom. Eleinte azt gondolták, ez azért van, mert kaptam egy rendkívül aranyos „nyusziszájas” csavaros szívószálat, amit nagyon megszerettem. Aztán figyelmesek lettek arra, hogy éjszaka is felkelek inni, amire korábban nem volt példa, és az is feltűnt nekik, hogy elkezdtem fogyni. Akkoriban még asztmás voltam, Mosdóson kezeltek, és ott csináltak egy laborvizsgálatot, az eredmény miatt pedig beutaltak a pécsi gyermekklinikára. Nagyon kedves doktornő fogadott minket, rögtön megnézték a vércukromat, ami ha jól emlékszem 11,6 volt éhgyomorra. Így már egyértelmű volt, hogy cukorbeteg vagyok. Az első inzulinadagomat egy fecskendővel kaptam meg és arra is emlékszem, hogy sírva fakadtam. Nagyon nehéz volt eleinte. Kihívás volt az, hogy betartsam a napi hatszori étkezést, az állandó vércukor ellenőrzést, szénhidrát-számolást. A legnehezebb talán az volt, hogy én, aki mindig is imádtam az édességet nem ehettem egy kocka csokit se. Akkoriban nem igazán lehetett cukormentes édességeket kapni Magyarországon. Eleinte napi kétszer, később háromszor, majd napi négyszer kellett inzulint adni. Időközben Kiskunhalasra kerültem egy másik doktornőhöz, akit nagyon megkedveltem, bár néha előfordul, hogy nem egyezik a véleményünk, de utólag mindig belátom, hogy igaza van.

A cöliákia még komplikáltabbá tette a helyzetet.

Semmilyen tünete nem volt a lisztérzékenységnek, de a cukorbetegség mellett elő szokott fordulni, mint társbetegség, így ezt gyakran ellenőrizték a laborvizsgálatok alkalmával. Sajnos egymás után többször pozitív eredményt igazolt a vérvizsgálat. Így Szegeden elvégezték a vékonybélbiopsziát, amit nagyon rossz emlék még mindig, és ami egyértelműen igazolta, hogy lisztérzékeny vagyok. Eleinte igen nagy kihívást jelentett, de muszáj volt betartanom a szigorú diétát, és meg kellett barátkoznom a helyzettel. Az inzulinpumpa végül 5 évvel ezelőtt lett az életem része, mert a vércukorszintem rendkívül kezelhetetlen volt.

Nagyon szerencsés vagyok, hogy olyan családom van, aki mindig mellettem van és próbálnak mindent megadni nekem, hogy boldog, kiegyensúlyozott legyek. Sokszor voltak, vannak nehéz pillanataink, de mindig igyekszünk a legjobbat kihozni a dolgokból. Nem igazán volt segítségünk, így mi jöttünk rá, hogy például hogyan lehet ehető kenyeret készíteni gluténmentesen.

Van olyan dolog, amit nehezen élsz meg az állapotod, betegségeid miatt?

Azt például, amikor valaki megtudja, hogy szigorú diétát kell tartanom a gluténérzékenység miatt és erre azt mondja, hogy „jajj akkor te már biztosan megszoktad”. Vagy amikor a gluténmentes termékeket kezdik el kritizálni. Velem is megesik, hogy rossz kedvem van, nagyon elegem van a diétázásból, de ilyenkor elkészítem a mindenmentes browniet és máris jobb kedvem lesz.

Tudom, hogy aki esetleg még nem látott inzulinpumpát annak érdekes lehet, de mikor megbámulnak, vagy esetleg megkérdezik nem túl kedvesen, hogy ‘az meg mi’ rajtam, azt nagyon nem szeretem.

És van olyan jó, örömöt jelentő dolog, amiről azt gondolod, éppen a cukorbetegség és a lisztérzékenység miatt került az életedbe?

Igen, több ilyen is van. Az egyik az, hogy ettől egyedi és érdekes a blogom és a közösségi oldalaim. Sok embernek lettem a példaképe, és talán a legnagyobb örömöm az, hogy egy hazai ruhamárka ruhanagykövete lehettem.

Tanulsz, párkapcsolatban élsz, modellkedsz – kereknek tűnik a világod és nagyon tudatosnak látlak. Milyen terveid, céljaid vannak?

Az egyik, hogy megjelenjen az első saját receptes könyvem, és nagyobb követőtáborom legyen. Itthon és külföldön élők is vannak az olvasóim között, remélem, a jövőben minél többen lesznek. Szeretnék sokat utazni és megismerni más országok gluténmentes gasztronómiáját. Talán a legfontosabb célom az, hogy főállású blogger lehessek.

Hogyan tudsz magadnak segíteni az étkezésben, van bevált „forgatókönyv”? Hogyan néz ki egy hétköznap és hogyan egy utazás vagy éppen annak az előkészülete – honnan tájékozódsz?

Igyekszem 2-3 napra előre nagyjából megtervezni, hogy mikor mit is fogok enni. Mindig van a fagyasztóban félkész gluténmentes péksütemény, kész kenyér arra az esetre, ha éppen közbejön valami és nincs időm sütni, vagy ha éppen kedvem nincs hozzá.

Hétköznapokban általában szendvicseket vagy péksütiket illetve kekszet és gyümölcsöt viszek magammal a suliba. Miután hazaérek akkor szoktam főtt ételt enni, anyum változatosan és nagyon finoman főz, így mindig olyat készít, amit nagyon szeretek. Vacsorára gyakran szoktam valamilyen gluténmentes kását készíteni. Hétvégente szinte mindig a díjnyertes gluténmentes proteines palacsinta receptemet készítem el vagy gofrit készítek, ilyenkor szeretek ágyban reggelizni.

Utazás előtt is alaposan megtervezem, hogy mit fogok enni. Gyakran egyeztetek az étteremmel, ahová éppen megyek, hogy tudnak e gluténmentes ételt készíteni nekem. Szerencsére egyre több helyen lehet gluténmentes termékeket kapni, sőt most már gyakran találok olyan termékeket, ami nem csak glutén hanem cukormentes is.

Mit jelent neked a szabadság?

Erre a kérdésre több válaszom is van. A betegségeim miatt teljesen szabad nem tudok lenni, viszont mióta inzulinpumpás vagyok sokkal szabadabb az életem. De egy új recept megalkotása is hatalmas szabadságot ad, mert ilyenkor kizárom a külvilágot és csak azzal foglalkozom, hogy valami igazán jót hozzak létre.