„Sosem gondoltam volna, hogy ennyire kitartó vagyok”

Kiss Dórinál 2012-ben diagnosztizálták a gluténérzékenységet. Nem talált a témában blogot, így elkezdett írni egyet. Ma már 47 ezren követik a Facebookon, megjelent az első könyve, vlogolni tervez – és aktív tagja annak a sorsközösségnek, ami köré gyűlt. Mi tavaly ismerkedtünk meg vele, amikor behívott minket az adventi játékába, ő pedig a nővérétől kapta élete első Majomkenyerét, ami „szerelem volt első falatra” – ahogy mondta. Dóri őszintesége, kedvessége és életszemlélete egyszerre megnyugtató és inspiráló – attól teljesen függetlenül, hogy gluténérzékeny az ember vagy sem.

Beszélgettünk vele arról,

• hogyan tette büszkévé a blogolással kapcsolatos munka
• mire tanította meg a gluténérzékenység
• hogyan lehet túljutni a kezdeti sokkon és (az éppen a glutén okozta) depresszión
• mit gondol a gluténmentes termékek kínálatáról és „az a kicsi belefér” megjegyzésekről
• milyen érzés, amikor egy gluténérzékeny kislány a szülei helyett vele osztja meg, hogy tudatosan diétahibázott
• és – ha már ez az „Élj szabad szájjal” interjúsorozat – arról is, hogy mit jelent számár a szabadság

2012-ben derült ki az érzékenységed, azóta több mint 6 év telt el – egyetemistából egy több mint negyvenezres követőtáborral bíró blogger lettél, az esküvődre készülsz és egy könyved is megjelent? Mik voltak ennek a bő 6 évnek a számodra legfontosabb állomásai?

Igen, rengeteg minden történt ezalatt a 6 év alatt, nehéz lenne kiemelni a legfontosabb eseményeket, mert úgy gondolom, minden apró változás, történés formált és segített azzá válni, aki most vagyok.

Amikor blogolni kezdtem, abszolút nem volt tudatos ez az egész, nem gondoltam rá, hogy a jövőben ez a blog esetleg mivé forrhatja majd ki magát. Csupán annyi történt, hogy mikor gluténérzékenységgel diagnosztizáltak, megkaptam a szükséges útmutatót a dietetikustól, akkor szembesültem vele, hogy a gluténmentes élet mennyi apró kihívást rejteget magában nap mint nap, amire nem is gondolna az ember. Kezdőként teljesen tanácstalan voltam – így, mint minden hozzám hasonló fiatal –, természetesen az internetet hívtam segítségül és mivel akkor már elég népszerűek voltak a blogok, gondoltam, találok egy gluténérzékeny bloggert, aki megosztja a saját tapasztalatait, egy kis útmutatót adva nekem, nekünk, kezdőknek.

Nem találtam ilyen blogot, így jött az ötlet, hogy akkor majd én elkezdek írni egyet, és ha egy utánam diagnosztizált, a kezdetekben magát elveszettnek érző gluténérzékeny rákeres valami hasonló tartalomra, neki már legyen egy találat, amibe kapaszkodhat. Így kezdtem el írni a blogot, amit az első időben – ahogy az lenni szokott – nem olvasott senki. Majd az 1-2 rendszeres visszajáró olvasót egyre több és több követte, és valóban, ma már ott tartunk, hogy 47.000-ren követik a bloghoz tartozó Facebook-oldalt. Ez idő alatt megszereztem a BA és MA diplomámat kommunikáció- és médiatudomány szakon, elkezdtem dolgozni, a BOOOK Kiadóval való fantasztikus közös munka eredményeként megjelent az Életem gluténmentesen című könyvem, egy év kemény munkája után Bálinttal beköltöztünk az első közös otthonunkba és valóban, most már az esküvőre készülünk. Így végigvezetve, kicsit álomba illő az egész, mikor gyerekként ábrándozik az ember, valahogy így képzeli el a tökéletes életet.

Rengeteget tanultam, fejlődtem az elmúlt években, nagyon sok munka van mindenben, amit sikerült elérnem, és így még büszkébb vagyok. Ha az ember saját maga dolgozik meg egy-egy célért, sokkal átütőbb utána a sikerélmény. Bár nem ideillő, tökéletes példa erre a házfelújítás. Mikor ülünk a nappaliban, bár életünk egyik legkeményebb éve volt, mégis jó felidézni, hogy mi falaztunk, vasbetonoztunk, vakoltunk gletteltünk… a mi munkánk eredménye, hogy most ilyen gyönyörű otthonban élhetünk. És ha az ember saját kezűleg épít fel valamit, ez az érzés minden téren így van.

Amikor valaki gluténérzékeny lesz, szerinted mi az, amire az első időben a legnagyobb szüksége van, hogy „ne betegnek, hanem különlegesnek” érezze magát?

Először szerintem nagyon nehéz ezt pozitívan látni. Abból a szempontból mindenképpen megváltás a diagnózis, hogy végre megvan, mi a probléma, mi okozza a tüneteket és most már tudunk tenni ellene. De amikor szembesülünk azzal, hogy ez nem egy diéta, ez egy teljesen új életmód, ami az életünk minden területére kihat, mert innentől kezdve már egy egynapos kirándulást is előkészületek hada előz meg, akkor szerintem kicsit összezuhanunk. Hiszen azt tudjuk, hogy ebből meggyógyulni nem fogunk, tehát ez életünk végéig így lesz. Lehangoló, mikor még 2 év után sem sikerül normális gluténmentes kenyeret sütni és míg a kortársaink elmennek pizzázni vagy reggel tovább alhatnak, mi otthon magunknak sütjük a pizzát és korábban kelünk, hogy gondoskodjunk az egész napos kaja ellátmányról. Sokáig teherként éltem meg ezt az egészet és az sem segített, hogy nálam a kezeletlen gluténérzékenység egyik tüneteként a depresszió is megjelent. Nagyon nagy sokk ez egyszerre, így amikor egy kezdő hozzám fordul azzal „Hogyan tovább? Mi lesz most?”, akkor mindig elmondom, tudom, hogy nagyon elkeserítőnek tűnik, én is átéltem, nyugodtan sírjál, add ki magadból, de aztán gyorsan szedd össze magad és koncentráljunk a megoldásra! Szerencsére olyan betegséget kaptunk, ami abszolút kezelhető, tünetmentesíthető, gyógyszert sem kell szednünk, sőt, egy sokkal tudatosabb életre nevel.

Sosem gondoltam volna, hogy ennyire kitartó vagyok és ekkora az önfegyelmem – a gluténérzékenységnek köszönhetem, hogy erről minden egyes nap megbizonyosodhatok. Megtanultam, hogy nekem mindig előre kell gondolkodnom és gondoskodnom kell magamról. Szuper „szakács” és „cukrász” vált belőlem. Persze, eleinte megfordul az ember fejében, hogy de miért pont én és mivel érdemeltem ki ezt? De ez a helyzet, ez van, ezt el kell fogadni, mert megváltoztatni nem tudjuk, az már biztos. Tehát a legjobb, amit tehetünk, hogy ebből a helyzetből hozunk ki mindent, ami tőlünk telik.

Azt írtad 2012-ben, mennyire örülnél, ha lehetne a McDonalds-ban gluténmentes sajtburgert kapni. Azóta lehet. És a nagyobb boltok kínálata is egyre gazdagabb. Mikor érezted, hogy látványosan elkezdett javulni a helyzet?

Nagyon képben vagy! Eleinte borzalmas volt a kínálat, így bele sem merek gondolni, mi volt 10-20-30 évvel ezelőtt. Szerencsére folyamatosan egyre jobb és jobb a helyzet, mindig van valami gluténmentes újdonság, amivel korábban még nem találkoztam, ez minden alkalommal hatalmas örömmel tölt el. Egyre nagyobb a kínálat, egyre több a lehetőség, szerintem minden nappal egyszerűbbé válik az életünk.

Ami nehézséget jelent, hogy nekünk a keresztszennyeződésre, illetve annak elkerülésére is komoly figyelmet kellfordítanunk, így sajnos nem elég, ha egy étel, termék összetevőit, alapanyagait tekintve gluténmentes, az is nagyon fontos, hogy milyen körülmények között készítik el – és erre sajnos sok helyen nem tudnak figyelni.

A gluténérzékenységről való általános tudással kapcsolatban mit tapasztalsz? Egy üzletben, étteremben, baráti körben ma már könnyebb elmagyarázni, hogy mi is ez?

Míg a kínálat szempontjából igen, ebben sajnos nem tapasztalok olyan áttörő változást. Még mindig nagyon nehéz elmagyarázni, hogy ez mit is takar és ha eljutunk odáig, hogy mi is valójában a glutén, „de nehogy már az a pici problémát jelentsen”. Én megértem és elfogadom, ha valaki nincsen tisztában a gluténérzékenységgel, hiszen én sem voltam 7 évvel ezelőtt. Azt viszont nem tudom és nem is akarom elfogadni, hogy a tudatlanságuk ellenére is nagyon sokan úgy érzik, majd ők megmondják a tutit. Sajnos a vendéglátóhelyek is problémásak ilyen szempontból és nagyon sokszor tapasztalom, hogy úgy hirdetnek gluténmentes ételt, menüt, süteményt, fagyit, bármit, hogy sajnos abszolút nincsenek tisztában azzal, hogy a gluténmentes azt jelenti, nyomokban sem tartalmaz glutént.

5-6 évvel ezelőtt az egyik hipermarket marketing igazgatója, akinek az unokája gluténérzékeny lett, arra kért minket, segítsünk meggyőzni a kollégáit, hogy a gluténmentes pékárut ne a többi pékáru mellé tegyék. És a Majomkenyérrel is előfordult, hogy egy üzletben – puszta jó szándékból, hogy jól látható legyen – a kiflik mellé tették. Te is írtál arról 2012-2013-ban, hogy gyakran találkozol ezzel. Volt olyan, hogy nekikezdtél „edukálni” egy-egy boltban?

Bár nem értem a koncepciót, mert egy kis odafigyeléssel elkerülhetők lennének az ilyen bakik, de ha jól be van csomagolva a termék és nem szennyeződhet, akkor ez még a kisebb probléma. Amit viszont nagyon nagy felelőtlenségnek tartok, hogy rendszeresen tesznek a gluténmentes jelöléssel ellátott polcokra olyan terméket, ami nem gluténmentes – hanem mondjuk cukrot vagy laktózt nem tartalmaz. Ez szerintem abból adódik, hogy sajnos nincsenek tisztában a különbséggel. Mentes és kész. Ez annyira megtévesztő, hiszen aki nemrég csöppent bele ebbe a gluténmentes életbe, még nincs rutinja, sajnos simán leemeli, megvásárolja, hiszen a gluténmentes polcon találta. Nagy galibát tud okozni ez a fajta megtévesztés sajnos, de ezért fontos, hogy mindig mindent olvasni kell.

Ahogy teltek az évek, egyre több bejegyzés került a blogra, 2016-túl már egyre profibbak a fotók, megjelennek a videók, 2017-ben pedig megjelent a könyved is. Hogyan (minek hatására) változott, tudatosodott az, ahogy a blogra és a többi közösségi felületre kezdtél tekinteni?

Ahogy az előbb említettem, eleinte szinte nem olvasta senki a blogot, úgyhogy mondhatom azt is, hogy az első pár hónapban egyfajta napló volt, amit saját magamnak írtam. Aztán ahogy egyre több ember gyűlt a blog köré, akarva-akaratlan is megjelent egyfajta megfelelési vágy. Egyre többen voltak kíváncsiak rá, várták az újabb recepteket, írásokat, ez megkíván egy bizonyos minőséget. Mivel az írás hatalmas szenvedélyem volt egészen kiskoromtól kezdve, a bejegyzések, posztok szövegeire mindig is nagyon igényes voltam és milliószor átolvastam mindent publikálás előtt, nehogy valami kis apró hiba is becsússzon, amit nem veszek észre. Persze, emellett ott voltak a fotók, amiben sajnos nem jeleskedtem, és ha őszinte akarok lenni, akkor elárulom, hogy korábban – a szöveges részekkel ellentétben – erre sajnos nem is voltam igényes.

Szerencsére ezt már kinőttem és elkezdtem arra is tudatosan figyelni, hogy a képek is szépek, igényesek legyenek. Tanultam, képeztem magam folyamatosan és igyekeztem, igyekszem a mai napig is, mindenben napról napra fejlődni. Ahogy egyre többen követik a munkásságomat, ez egyre több felelősséggel is jár, nem lehet ész nélkül bármit közzétenni.

Mit tudsz a közösségedről? Mit osztanak meg veled? Várják a támogatásodat a recepteken túl is?

Szerencsére nagyon jó a kapcsolatunk, törekszem is rá, hogy közösséget építsek, ne az legyen, hogy vagyok én meg a követők, hanem tényleg egy csapatot alkossunk, hiszen sorstársak vagyunk mindannyian. Előfordult már, hogy én kértem tőlük tanácsot, többekkel rendszeresen beszélgetünk. Nagyon sokan írnak személyes dolgokkal kapcsolatban, amiben tudok, igyekszem segíteni. A felelősség, amit előbb említettem részben erre is vonatkozik – volt rá példa, hogy egy kislány hozzám fordult, mert tudatosan diétahibázott, szerencsére utána belátta, hogy butaságot csinált. De a szüleinek nem merte elmondani, ezért velem szerette volna megbeszélni.

Emellett ami nagyon jól esik, de egyben még furcsa, hogy egyre többen érdeklődnek irántam, irántunk, tehát nem csak a gluténmentes élettel kapcsolatos tartalom érdekes már, hanem az is, ami személyes, ami rólam/rólunk szól.

Hat év után mi az, ami még motivál a bloggal, közösségi felületekkel kapcsolatban? Szükség van megújulásra ezen a területen?

Szinte minden nap kapok legalább egy olyan üzenetet, ami megerősít abban, hogy így tovább és szükség van arra, amit csinálok, hiszen sok embernek segítek. Ha egy olyan ember van, akinek segíthettem, már akkor megérte, pláne, ha többen vannak! És ami csodálatos érzés, hogy az emberek ezt értékelik és meg is osztják velem, egy-egy ilyen üzenet akkor feltöltést és motivációt ad, hogy ezt nem lehet szavakkal kifejezni. Törekszem mindig
figyelembe venni azt, hogy mik a legnépszerűbb tartalmak, mi a legérdekesebb, mire van a legnagyobb igény és ennek megfelelően alakítani a további tartalmakat. Valamilyen szinten szükség van a megújulásra, a fejlődésre, de az a legfontosabb, hogy a személyes hangomat, a hitelességemet sose veszítsem el.

Milyen terveid vannak?

Terv az mindig van, úgy élek, hogy hálás vagyok azért, amim van, de sosem vagyok teljesen elégedett, hiszen akkor nem hajtana semmi, hogy menjek tovább. Van egy új projekt, amiről sajnos még nem beszélhetek, de szerintem nemsokára már publikus lesz! Illetve, ami igazából csak rajtam múlik: szeretném a YouTube csatornámat is kicsit fellendíteni, nagyon sok pozitív visszajelzést kapok a videókkal kapcsolatban is, így azt látom, hogy igény mindenképpen lenne rá. Úgyhogy a jövőben szeretnék több időt szentelni a videókészítésnek, valamint összeszedni a „bátorságomat” és vlogolás terén is kipróbálni magam.

Mit jelent számodra a szabadság?

Ha azzal foglalkozhatok, amit szeretek. Amikor még friss egyetemista voltam, elém ugrott egy olyan motivációs kép, amin a következő szöveg állt: találj olyan munkát, amit szeretsz csinálni és egy napot sem kell majd dolgoznod az életben. Akkor ezt egyfajta célként tűztem ki magam elé, elképzeltem, milyen fantasztikus is lenne valami olyan kreatív munkát végezni, amiben jól érzem magam! Hát most itt vagyok. Számomra ez a szabadság.